Íme, némi szünet után, ismét.

Ma nincs rajz, igaz, tegnap meg tegnapelőtt sem volt. Ami viszont ma van helyette, az az okosságok. Bizonyám. Végülis a blog, mint műfaj, arról szól, hogy valaki rendszeres-rendszertelen időközönként megosztja az okosságát a világgal, hogy azután a világ érdeme szerint ignorálja nagyívben.

Általában akkor szoktak emberek blogolni, amikor boldogtalanok. Az elégedettség és vidámság, úgy látszik, kevésbé termékeny táptalaja az emberi megnyilvánulásnak. Ennek persze az a közvetlen következménye, hogy a blogok között jelentős mennyiségű a "NapiNyafogás". Tisztelet a kivételnek.

Azok a blogok, amik szintén valamilyen lelki nyomorból fakadnak, de nem válnak NapiNyafogássá, viszont igen érdekes olvasmányok tudnak lenni. Emberek, akik visszahúzódóak, és nem is álmodnának arról, hogy akár csak felszínesen megnyíljanak mások előtt, fogják magukat, fellépnek a netre, és leírnak majdnem mindent. Mások, ha odatévednek valamilyen furcsa és idomtalan véletlen folytán, elolvassák mások lelki salakanyagának hanyagul lepárolt csapadékát, és magukra találnak benne. Megpillantják a másik mezítelen tudatáról készült önarckép egyik kis szilánkját. Ez a modern kor művészete, jelenünk lírája.

A kortárs festészet, irodalom és zene eltávolodott tőlünk. Mi itt maradtunk, spirituális vezérfonál nélkül, és kínunkban blogokat írunk, írunk, írunk. Néha olvasunk is. Az íráshoz és az olvasáshoz is egyaránt bátorság kell, mert ez csak akkor tud érdekes lenni, ha az önkifejezésben túllép a szemérmesség határán. Ha tényleg valamit kifejez önmagából. A rettentő, emberi önmagából.

A nemlétező, vagy alig létező közönségen kívül a blogger még egy rémmel szembenéz rettenthetetlenül: önmagával. Ezért tisztelni, félni és követni kell őt, mert példát mutat generációknak. Olvassatok jó blogokat. Ha ismertek ilyet, esetleg a címét bekommentálhatjátok ide alant.

Ma nincs rajz, ma rant van. Ha akarjátok, lesz még rant, és holnap már valamit kaparászom is papírra.

UPi out.