Szóval UPi elmegy hódolni a társkeresés és zombi-idomítás azon műfajának, amit Chatelésnek neveztek el a Régiek.

Miután átvergődik az eszement horda néhány furcsa példányán, beszédbe elegyedik egy homo sapiens sapiens-szel, aki valahogy nem illik a többi közé. Ugyanis: intelligensnek tűnik, de nincsen 16 emeletes toronyháznyi egója. Kiderül, hogy szintén tanul rajzolni, énekel, szereti a mangákat. Szabadidejében ezen kívül novellákat és verseket ír.

Ezen kívül van egy képe is fent, ami ugyan nem a fotográfia művészetének megdönthetetlen csúcsa, meg napszemüveg, de igazából semmi kivetnivaló nincs rajta.

Azokon az édes dolgokon kívül, amiről szó esik, még szimpatikusabbá teszi az, amikről nem esik szó. Például, nem teszi fel azokat a kérdéseket, amikről UPi felmászik a falra (pl korod/honnan/mekkora). Nem tart továbbá vagyonellenőrzést sem (van kocsid, mit dolgozol, stb), és nem igyekszik felmérni UPi szexuális szokásait sem.

UPi elkezd gyanakodni: ilyen állat nincs. Biztos ötszázmillió kilóméterre lakik, valahol a Neptunusz és a Plutó pályája között. De nem: kiderül, hogy budapesti, 15. kerület. Totál nem a világvége. Nahát...

Igazából nem szoktam rögtön az első beszélgetés után ilyen ajánlatot tenni, de ha már úgysincs más programja se nekem, sem a másik varázslatos személynek, egy próbát megér:

– Nem lenne kedved találkozni?

(Hatásszünet, amíg vár a válaszra.)

– Jó, de előbb meg kell kérdeznem a szüleimet.

MI VAN??

– Izé... Ne haragudj, de hány éves vagy?

– 15.